Factory Blog

Hallatlan lehetőség egyszerre designnal és technológiával foglalkozni egy olyan szegedi cégnél, amely Berlinben ugyan olyan jól eligazodik az üzleti környezetben, mint egy feszített tempójú Los Angeles-i tárgyalássorozaton. A Factory Creative Studio Kft. 2011-ben minden korábbinál izgalmasabb évet zárt: három díjat is besöpört, rendkívüli megbízásokat nyert el, növelte alkalmazottainak létszámát, művészeti tanácsot hívott életre, a munkatársak elkötelezettsége száz százalékos volt, és mindeközben sikeresen zárta első gyakornoki programját. Fábián Zsolt, a cég ügyvezető és kreatív igazgatója térugrásról; kényszerpályákról; a Factoryról, mint szatócsboltról Los Angelesben; szabadságfokról; jövőtálló webes rendszerekről; a fejlődéshez szükséges bátorságról és önzésről; a gólemről; meg a felesről, amit útban a temetőbe kell majd meginni. Interjú.

– A vidéki Magyarország legnagyobb médiakommunikációs ügynökségének definiálja magát a Factory, amely a múlt évben legerőteljesebben szoftverfejlesztési üzletágát bővítette. Design vagy technológia? Merre halad a cég?

– Furcsa hibrid, hogy a szolgáltatásainkban nagyon erősen jelen van a technológiai kompetencia. Egyszerre rajzolgatunk és kódolgatunk – szerencsére nem ugyanazok az emberek csinálják ezt. Az elmúlt hetekben visszaléptünk kicsit a műhelymunka felé. Újraalakítottuk a teamjeinket, szeretnénk, hogy olyan felelős kis alkotóközösségek működjenek a cégünkben, amelyek többféle kompetenciát hordoznak. Szeretnénk azt a hallatlan lehetőséget kihasználni, hogy egyszerre tudunk designnal és technológiával is foglalkozni: képesek vagyunk kitalálni egy játékot, egy kreatív alkalmazást, egy app-ot, le tudjuk rajzolni, és technológiát tudunk mögé tenni, hogy interaktívvá és izgalmassá váljon.

– Jó év volt 2011?

– A tavalyi évből nem sok mindenre emlékszem. Az első munkanapon bejöttünk, kitámasztottuk a gázpedált és elkezdtük nyomni. Az első két-három hét alatt hihetetlen mennyiségű megkeresés, feladat, felkérés érkezett, például az első komplett televíziós csatorna-arculattervezésre való felkérés a Sony Pictures Television számára. Nem is hiszem, hogy valaha a decemberi másnaposság után ilyen lett volna, hogy ennyire erős tempóban kellett kezdenünk. De mindez végül is egyfajta stressz-terápiának jó volt, mert úgy is maradtunk év végéig. A múlt év tanulsága, hogy amikor az egyik terület veszteséges volt, belassult, befáradt, kevesebb munkát kapott, és azok nem voltak izgalmasak, a másik területet szinte elárasztották a megrendelések, így az elkezdte húzni a céget. Ennek az oka azt hiszem, az, hogy beért rengeteg korábbi munka és velünk kapcsolatos tapasztalat. Reménykedek abban, hogy idén kiegyensúlyozottabb lesz a két terület munkája. Fontos lenne, hogy mindenki folyamatos – természetesen emberfelettit igénylő – erőt fejtsen ki, de ez nem mindig van így. Steve Jobs mondta azt, hogy az Apple a világ legnagyobb start up-ja. Nagyon fontos, hogy ezt a mondatot megértsük, anélkül, hogy töltenék az Apple márkájú teafőzőmből az Apple márkájú poharamba és lecsöppenteném az Apple márkájú ingemet.

Fábián Zsolt: „az én életbiztosításom az, ha nem tőlem függ ez a cég, hanem azoktól a tehetségektől és új látásmódoktól, amik rajtuk keresztül kerülhetnek be a cégbe.”

– A Sony megrendelését nem sokkal később követte a DaVinci Learning-re érkezett megbízás. A tulajdonos, Ferdinand Habsburg járt is a Factory szegedi irodaházában…

– Ez egy nemzetközi tender volt, egy Budapesten élő amerikai marketing-tanácsadó állította össze a feladatot és a tenderanyagot. Ismerte a Factoryt, tudta, hogy komplett szolgáltatásokat nyújtunk, és kiemelkedő kompetenciákkal bírunk. Ő javasolt bennünket is felkérni a kétkörös tender első részére. Az első feladat az informatikai rész, az egész online jelenlét megtervezése, megújítása volt, a második pedig a gyerekcsatorna on-air arculatának a megújítása. És… hát az történt, hogy mindkettőt megnyertük. Azért volt különösen jó dolog ez, mert egyrészt nagyon erős mezőnyben szerepeltünk jól, másrészt nem a megszokott üzleti környezetünkben kellett jól teljesítenünk: német központú cégről van szó. Az elmúlt években csak a Sony német leányvállalatának dolgoztunk, valamint itt Magyarországon a német tulajdonú Knorr Bremse-nek, de az üzleti kapcsolatrendszerünkből korábban kiesett a német nyelvterület. Nagyon felvillanyozott, amikor Ferdinand Habsburg ellátogatott hozzánk, és az is, hogy meglátogathattuk a DaVinci központjában a megbízóinkat. Berlin szenzációs város.

– Nem csak külföldön, hanem itthon is sikerült jó megbízásokat hozni: a Factory újítja meg a startlap.hu-t.

– Nyílt tenderen nyertük el a megbízást. A tervező munkálatokat tavaly tavasszal kezdtük el. Igen csak feladta a leckét, hiszen Magyarország leglátogatottabb internetes linkgyűjteményéről van szó. Hatalmas terhelést kap ez a rendszer, és ha már megújítják – régóta nem nyúltak hozzá –, akkor szerettek volna olyan rendszert készíteni, ami, hogy úgy mondjam, jövőálló. A weben, ha valamit, akkor jövőálló dolgot nem lehet csinálni. Annyira gyors és élő környezet, hogy ha már egy-másfél évre előre az ember viszonylag jó döntéseket tud hozni, akkor az szakértelmet jelez. Lehet trendeket tudni, de igazából nagyon nehéz olyan eszközökben gondolkozni, amikről tudjuk, hogy két-három év múlva is jók lesznek. Egyébként a mi cégünkben az a fantasztikus, hogy itt vannak azok a srácok, akik tudnak arról a beta0.0001 verziójú kis programocskáról vagy kis megoldásról, amiről azt gondolják: ez jó dolog, és ez majd áttörés lesz. És mi képesek vagyunk arra, hogy az ügyfélnek is bebizonyítsuk, hogy egy év múlva robusztus technológiává növi ki magát. Több ilyen javaslatunk is volt, és nem csak a Sanoma Mediának. Ezek beváltak, ami mindig nagy öröm. Ehhez persze az kell, hogy a saját kollégáim benne éljenek a szakmájuk közepében, hogy folyamatosan olvassák a szakmai blogokat, a szakirodalmat, kövessék az iparág, a saját területük meghatározó képviselőinek tweetjeit. Ezt nem lehet tanítani vagy munkaköri kötelességnek előírni. Ez attitűd. És a design-ban ugyan így van: ha csak sétálunk az utcán, képekben, hangokban, mindenben azt keressük, ami később forrásául, inspirációs teréül szolgálhat azoknak a megoldásainknak, amivel elnyerhetünk egy megbízást, amivel egy üzleti problémát megoldhatunk a későbbiekben.

– 2011-ben üzleti szempontból a Los Angeles-i út tette fel a koronát az évre.

– Egy közösen megtervezett tárgyalássorozatról volt szó, az egyik ügyfelünk képviselője, akivel a legszorosabb üzleti kapcsolatunk volt, számtalan kollégájához bevitt és a figyelmükbe ajánlott minket. A Sony kreatív igazgatójáról van szó, Cameron Caplen-Smith-ről. A Sony Pictures igazgatóságának tagjaival, különböző szakterületek vezetőségével találkoztunk. Onnantól kezdve, hogy Cameron mondott néhány jó szót a megbeszélések elején, miénk volt a pálya – amin szerintem jól közlekedtünk. Rendkívül inspiráló tud lenni az őket jellemző kíváncsiság, nyitottság. Folyamatosan azt kutatja, hogy mit tudunk még, mik lehetnek azok a dolgok, amelyekkel az ő üzleti vagy szakmai problémáiknak a megoldását segíthetjük. Ez olyan erőt adott, ami miatt nem volt pánik bennünk, sem prezentációs kényszer. Nagyon erős volt a bizalmi szint, ami nyilván köszönhető egyrészt annak, hogy rengeteget dolgoztunk már a Sonynak – akivel pedig még nem dolgoztunk, az hallott rólunk. Köszönhető a siker annak is, hogy ott ült mellettem Mező Zsuzsa, aki ismeri a vállalatot, hiszen korábban a Sony marketing igazgatója volt, most pedig a Factory Client Services direktora. Rendkívül felemelő, amikor ilyen üzleti kultúrába csöppen az ember, sokkal bátrabban mutathattuk be a tudásunkat, sokkal összetettebben gondolkozhattunk. Nem éreztették velünk, hogy most nagyon-nagyon kell teperni azért, hogy esetleg a végén majd elküldhessük a portfóliónkat. Ettől valamiféle tétnélkülisége volt – és ettől még nagyobb tétje lett. Olyan volt, mintha elterjedt volna a városban, hogy háború lesz, és kifosztják a boltot, visznek mindent, az évek óta eladatlan rotátortól a cukorig. Ilyen szatócsbolt volt a Factory is Los Angelesben: minden termékünket, megoldásunkat megrendelték, ami csak létezik. Érdekes volt nekik az is, hogy nekünk egy működő Sony csatornával van élő kapcsolatunk, egyenesen a field-ről, a harcmezőkről jöttünk, és a parancsnokságra mentünk be. És a parancsnokság örült a harctéri jelentésnek, számos olyan problémáról is beszéltünk, amelyek megoldásán ők is dolgoznak központilag, és már itt, Kelet-Európában is felmerültek erre megoldási javaslataink. Hírvivők is voltunk Sonyn belül kliens és kliens között. Ugyanannak a cégnek a két távolabbi pontját is össze tudtuk és tudjuk kötni.

– A 2011-es év azért is jelentős volt, mert lényegesen megnőtt az alkalmazotti létszám.

– Ez egyszerre kényszerpálya és egyszerre bölcs üzleti döntés, de nyilván ezt a bölcsességet az ember már akkor találja meg, ha a kényszerpályára kényszerül. Mi is eljutottunk oda, hogy generalisták helyett specialistákkal kezdünk dolgozni. Tudjuk, milyen kompetenciák hiányoznak. A másik oka a kapacitásbővítés: bizonyos területeink állandóan túlrendeltek. A mozgatórugó alapvetően ez volt. És persze mind a mai napig nem tudunk ellenállni egy-egy zseniális szakembernek. Ha itt van valaki és csillog a szeme, és értelmes, és tudja a szakmáját – annak a találkozásnak nagyon örülünk. Ilyenkor szeretnénk mi megadni neki a lehetőséget, és vele együtt  learatni a babérokat.

„Idén megpróbálunk kilépni abból, hogy azért dolgozunk, hogy dolgozhassunk.”

– A kényszerpálya vagy bölcs döntés – utólag elválik – beleszorította a Factoryt egy olyan helyzetbe, amikor választani kell a családias jelleg és a másfajta üzleti szemlélet között. Ez új helyzet, ami bizonyos fajta dolgokat már nem enged meg vagy feltételez úgy mint régebben.

– Ennyire mereven nem választanám el a kettőt, nem gondolom, hogy a családiasság után következik az üzleti szemlélet. De facto két éve, amikor 35-40-en voltunk, nem lehetett a Factorynál üzleti szemléletről beszélni. Az elmúlt két és fél évben nagyon sokat tanultunk arról, hogy hogyan kell üzletet csinálni. Elkezdtünk olyan szakembereket keresni a céghez, akik segíthetnek nekünk akár házon belül, akár tanácsadóként üzletben gondolkozni, hiszen óriási a tét. A tét egyrészt az, hogy ezt a meglehetősen nagy infrastruktúrát, ezt a közösséget fenn tudjuk-e tartani, tudjuk-e finanszírozni magát a fejlődést. És hogy ebben a gazdasági helyzetben és környezetben honnan vegyünk bátorságot ahhoz, hogy egyáltalán merjünk fejlődésben gondolkozni? Ez az egyik dilemmám szokott lenni. A másik dilemmám: hány emberért felel az, aki munkát ad? A Factoryban a tulajdonostársammal, a feleségemmel együtt 220-250 emberért felelünk, ha az alkalmazottak családtagjait is beleszámoljuk. Ez nehéz. És az is nehéz, ha valaki idejön és elvárásai vannak a céggel szemben, és teljesít, akkor kapja meg azt, ami jár neki. Ha mi arra vesszük fel, hogy nagy nemzetközi projektekben dolgozhat, akkor kapja meg azt, hogy ez egy nagy nemzetközi projektekkel foglalkozó cég és nem egy vidéki suttyó vállalkozás. Tehát több szempontból is nyomás van rajtunk, és ez a nyomás abba az irányba mutat, hogy sokkal komolyabban kell magunkat venni. Tény: annyira felgyorsultak folyamatok, és annyira leszűkült a mozgásterem, hogy nem tudok mindegyik kollégámmal foglalkozni, nem mindenkiről tudom, hogy hol tart most az életében. Amikor kevesen voltunk, ez könnyebben ment. Azt is tegyük hozzá, hogy ezt nem minden kollégám bánja, tehát van olyan olvasata is, hogy ez jó dolog tud lenni. Ez a cég elbírna sokkal több embert, ami hallatlan nagy szerencse. Ilyen fajta helyzetek manapság nem nagyon vannak a világban. A Factory évről évre egyre nagyobb lett. A tavalyi évben az árbevételünk meghaladta a 400 millió forintot, 60-70 közötti állandó létszámmal, nyereségesen zártunk, ami nem volt egyszerű. Egyrészt mert tőkehiányosak vagyunk a kezdetektől, 11 év óta, másrészt, mert nem lehet forrásokhoz jutni, mindent a fejlődésre kellett fordítani, és még mindig élet-halál harc minden pillanatunk. Ebben az évben rendkívül komoly lépésváltásra készülünk. Elhatároztuk, hogy idén megpróbálunk kilépni abból, hogy azért dolgozunk, hogy dolgozhassunk. Ez kényszerpálya. Az pedig, hogy azért dolgozunk, hogy megvalósítsuk egy pár remek ötletünket, az szabadságfok. A kényszerpályáról való letérésnek az is a hozadéka lesz, hogy a saját ötleteinkkel is elkezdjünk foglalkozni. És az lesz az igazi megmérettetés. Én ezt a fajta szabadságfokot szeretném ebben az évben megteremteni, szeretném, ha olyan lehetőségekhez jutnánk, amelyekkel jól gazdálkodva képesek leszünk kijönni ebből a spirálból úgy, hogy még nagyobbak leszünk, viszont sokkal nyugodtabb, kevésbé stresszes módon tervezhetjük meg a következő három évünket. Meg kell, hogy csináljuk ezt a térugrást.

– Egy másfajta térugráson már túl van a Factory, a tavalyi év végén tarolt a díjakat illetően: te megkaptad a Golden Brain-díjat, a cég pedig elnyerte a Legjobb Női Munkahely 2010 és a Családbarát Munkahely-díjat. És tavaly az is kiderült egy felmérésből, hogy a munkatársak elkötelezettsége 100 százalékos. A három díjból neked melyik a legkedvesebb?

– Nyilván a Legjobb Női Munkahely-díj, mert cégnél a nők mindig megsimogatják a fejemet. Igen, ez a díj az, és erre simogatás nélkül is büszke vagyok. Persze a saját díjam, a Golden Brain is nagyon sokat jelent, amit ügynökségvezetői kategóriában kaptam. Esténként, amikor már nincs itt senki az irodában, néha fényesítgetem.

– Decemberben zárult a Factory első gyakornoki programja. Fél éven át napi hat órában dolgoztak a gyakornokok, kihívást jelentő feladatokat és tisztességes bérezést kaptak. A hat gyakornok közül háromnak szerződést is ajánlott a cég. Miért fontos ez a program?

– Mert az én életbiztosításom az, ha nem tőlem függ ez a cég, hanem azoktól a tehetségektől és új látásmódoktól, amik rajtuk keresztül kerülhetnek be a cégbe. Ha mindenütt magamat látom viszont ebben a cégben, akkor le lehet húzni a redőnyt. Ha viszont azt látom, hogy olyan tekintetek és emberek vannak itt, akikre én kíváncsi tudok lenni, és attól jobb leszek, hogy kíváncsi vagyok és olvasom őket. Ez nekem segít sokat. Annak idején én is sokfelé járhattam, sokfélét láthattam, és ez olyan koordinátarendszert tud adni az embernek, hogy utána jó döntéseket tud hozni. Ha az itt végzett gyakornokok mással nem, csak annyival lettek többek, hogy okosabb döntéseket tudnak hozni, akkor én már bőven elégedett vagyok ezzel a programmal. Valóban, többüknek szerződést ajánlottunk, de hát mégiscsak egy üzleti helyzetről van szó! És ha azt kaptuk, amit elvártunk, vagy többet, akkor mért ne fektessünk bele többet? Jó, hogy ki tudott futni a program, üzleti szempontból is elérte a célját.

– Miért hívtátok életre tavaly a Művészeti Tanácsot?

– Bizonyos nagyság vagy súly fölött – a cégre gondolok – kutya kötelességünk az, hogy a szakmánknak visszaadjunk. Mi ebben a városban tudtunk megteremtődni az 1990-es évek végén egy nagyon izgalmas időszakban és közegben, amikor 10-12 erős grafikai stúdió működött, és volt már egy-két fejlesztő cég is. Izgalmas tervezőgrafikai élet folyt Szegeden, amihez képest akarhatott az ember. Ma nagyon kevés dolog van, amihez képest akar valamit – de mi azt vettük észre, hogy hozzánk képest akarhatnak valamit. Egyfajta felelősség az is, hogy fenntartsuk a Factoryban működő alkotóközösségnek azt a fajta tekintélyét, ami szerint mi egy olyan hiteles szakmai közösség vagyunk, amelyhez képest mások akarhatnak sokkal jobbak lenni. Felkértük a Művészeti Tanácsba azokat az embereket, akik az elmúlt 15-20 évben a szakmájuk kiválóságai voltak, és valamilyen szempontból kötődnek hozzánk – akár úgy, hogy annak idején mi akartunk náluk jobbak lenni. Segíteni fog nekünk, ha elmondják a véleményüket a dolgainkról, mert másmilyen látószögből fogják megítélni a Factory munkáját. Így visszajuttathatunk valamit nekik, amit megszolgáltak. Az alkotó ember alkotó ember marad örökké, és ha már nincs olyan helyzetben, hogy aktívan alkosson, akkor nagy lehetőség és ajándék lehet neki, hogy bepillanthat egy alkotóműhelybe, ahol otthonosan érezheti magát.

– A tavalyi év utolsó csapatépítő bulijának The future’ just begun volt a mottója. Hová, merre visz ez az új jövő?

– A temetőbe.

– És előtte?

– A temető előtti kocsmában még megállunk meginni egy felest. A viccet félretéve: amit én szeretnék, hogy ez egy önfenntartó rendszer legyen. Ha sikerült a tíz darab pisztránggal meg a pár darab paradicsommal Debrecenben – az Aquapóniára gondolok –, hogy önfenntartó legyen, és mindenki boldogabb tőle, akkor sikerüljön már ez az én szakmámban is! Nagyon szeretném, hogy ez a rendszer kapjon biztosítékokat arra, hogy nagyon erős kézi kormányzás nélkül is jól működjön. Egy olyan fajta robotpilóta megjelenéséről van szó, ami a közös munkánk gyümölcs lesz. Rendkívül jó szakemberekről beszélek, akik között már szét vannak, illetve szét lesznek osztva a felelősségek. Fontos, hogy a menedzsmentet is tudjuk építeni, mert a menedzsment építésének az alapvető célja az volt, hogy a szervezetet tudjuk fejleszteni, hogy a cég meg tudja tartani az autonómiáját és a fejlődési pályáját. A csontoknak kell erősödni ahhoz, hogy a kis kamasz elbírja a növekedő testet. És én tényleg azt várom ettől a gólemtől, hogy végre keljen már életre, és álljon fel, ne kelljen lélegeztetőgépen tartani, a mellkasát ütögetni és ne kelljen szavakat írni a homlokára. Azt akarom, hogy elmehessek a francba! Azért kell a cégnek az önállósodnia, hogy én minél hamarabb elkezdhessek más dolgokkal foglalkozni. Hallatlanul nagy önzőség a részemről, hogy minél előbb egy jó vállalatot akarok.

Nyemcsok Éva Eső