a

Halászlé Fesztivál 2009

Halinduló

fcs9_055_bb_hl_polohoz_feher2Kíváncsiak vagytok, milyen az, amikor egyfős zeneszerző részlegünk, Kothencz Attila, és copywriter babérokra törő ügyfélkapcsolati munkatársunk, Botyánszki Tamás agymenést kap? Ifjú rapperek (Kálmán Andor, Bittay Kálmán és MC Anonim Halkoholista) közreműködésével készült el a 2009-es év Factory Halindulója.

Halfesztival_anthem_2009

A szövegért pedig katt ide. Continue reading ‘Halinduló’

Ír a szakács

Lám, még a szakácsnál is van nagyobb hatalom, nemcsak a vak követők, a kifogók, a paprika termesztők, a habzsolók, de ott vannak a tanínitók is. És ők mind ott jártak Nálunk.

Óóó, Mr. HALkohol

Pálinkás jó reggel kívánok a még otthon lévőknek és azoknak is, akik a szegedi partfürdőn már megérkeztek a Factory sátrában. Vihar utáni reggelre ébredtünk, hétkor még szakadt az eső, és ha egy kissé kétségbeejtőnek is tűnt az időjárás, senki sem gondolta azt, hogy a másik oldalára fordul és alszik tovább. Szerettem volna én is, de inkább útra keltem, és a metsző szélben átbicikliztem a Bertalan hídon újszegedre. A híd közepén megálltam, ilyen borongós, esőlába lógatós  halfesztiválunk ugyanis már nagyon régen nem volt és kattintottam párat.

Hát ilyen volt a reggel, amikor idefelé átbicikliztem a hídon.
Kora reggel már állt a Factory kétcsúcsos fehér sátra a megszokott helyen, a folyóparton, a partfürdő bejáratától egy picit balra. Kilátás a Dómra, a szegedi oldal rakpartjára, nyárfák, és felhős ég.
No meg szemerkélő eső.

Nem voltunk túlságosan boldogok, hogy ilyen nap virradt ránk, de bíztunk abban, hogy Szeged tényleg a napfény városa, és előbb-utóbb kiderül az ég. Annál is inkább, mert sátorban, bográcsban főzni – hát, az eléggé elképzelhetetlen.

A csapat java már reggel aktív volt, megérkezett a teherautó, amiről aztán szép sorjában  lepakoltuk a halléhez valókat, előkerült a jég a finom borok hűtéséhez, műanyag asztal és székek, üdítő és gyönyörű cseréptányérok – mindenki névre szólót kap majd -, hagyma, paradicsom, paprika. Teherautó el, mi meg a rossz idő maradtunk, aztán a hűtő tetején megjelent egy kávéfőző, és az életmentő reggeli kávé, Tóth Zsuzsa szervírozásában.

sdc15118

Na, ez volt az a pont, amikor mindenki felébredt, és ettől kezdve sodortak magával bennünket az események.

A lányok most is megmentették a helyzetet, illetve a vendégek ruhájának szárazságát, mert rájöttek, hogy ott, ahol a két sátor érintkezik, csak össze kell fűzni a tetőfólia darabjait, az pedig szépen elvezeti az esőt.
Mi lenne a világgal nők nélkül?

Aztán jött a zene: Rampai a sátor hátsó részében rendezte be diszkós- állását – tavaly a fa alatt volt, idén a zuhé miatt nem mertünk kockáztatni -, amit nem mindenki látott, de mindenki hallott. Nem vacakolt, a sok nejlonzacskó közül megtalálta azt az egyet, amiben az idei Halkoholista rendezvény egyenköténye volt. Igen, mert ez itt így szokás: egyenkötény, egyenpóló, de nem egyenhalászlé.
Az majd később.

Miközben Rampai már vizet hozott a bográcsába, s miközben még mindig erős szél fújt, de már szakadozott fel az ég, szinte mindenki megérkezett, kést, fakanalat fogott, és elkezdődött a főzés.

Közben az eső elállt, és a sátor padjaira terítő került, finom sajtos sütemény, kókuszgolyó és egyéb finomság. (Mindet végigkóstoltam, a sajtos rúd nyert idén is).
A legfáradtabbak lepihentek, vagy gyorsan sört nyitottak, esetleg mind a kettőt.

Itt van például Kázé, a büszke kispapa (novemberre várják a babát),

sdc15126

és a webmegmentő Várkonyi.

sdc15115

Ők később több képen is feltűnnek, valahogy mindig a gép elé keveredtek.

És aztán munkába állt a videóstáb is, Csaba forgatott, Évi vágott – az eredményt itt a blogban megnézhetitek.

sdc15116

A videóstáb egyik fele, BCs.

A factory bográcsaiban szegedi és bajai hallé, harcsapaprikás és indiai étel készül – utóbbi a cég trainere, Sam Moorthy és felesége, Anita prezentálásában. A nevét sajnos nem tudtam megjegyezni, de isteni volt, szeretnénk kérni jövőre is. Az ételről Sam a videóinterjúban beszél bővebben, aki bátor, az próbálja meg elkészíteni, de jobb, ha jövőre eljön és megkóstolja.

Erős szél fújt, a partfürdőn sár és nedves homok, de ment minden a maga rendje szerint. Sorra érkeztek a vendégek, aztán mindenki kést, fakanalat fogott, a fiúk vizet hoztak. Aztán szemerkélt, szemerkélt és szemerkélt, de ez bennünket nem tántorított el.
Főztünk!

Kóstoltunk…

Ettünk…

sdc151321

sdc15131

sdc15129

És aztán itt van Harcsabajusz helyett Balog kapitány, aki egy Horvátországban kimondottan balek turistáknak árult műhajóskapitány-sapkában díszeleg (ezeket ő mondta), pontosabban főz is. Halpaprikásának receptje végtelenül titkos, hagyma, őrölt piros paprika, olaj, só és még néhány dolog megfelelő mennyiségben, a kívánt időben bele kell tenni az ilyen-olyan halakat és már kész is.

Szerintem vasárnap kipróbálom, mondjuk ebédre, ha ez már olyan sittysutty dolog. Na persze, elvicceltem – Balog bográcsa majdnem üres volt, amikor kicsivel 12 után arra jártunk, úgy hogy nyilván jó volt.

Bordás Péter a sátor oldalánál – mondanám, vert sátrat, de inkább: állított bográcsot. A gázláng begyújtása öngyújtóval macerás volt, Péter pörkölése kis mértékben megtörtént, a kezén ebben a hónapban már nem kell gyantáztatnia. Fábián Zsolti szirénázott egy kicsit, amikor meglátta rajta a rajta a tavalyi, mondom tavalyi halállé fesztiválra gyártott fekete kötényt – hát kérem, van, aki a régi hagyományokhoz ragaszkodik, és nem szereti az újakat. Mindegy, Péter halászleve legalább olyan jó volt, mint a tavalyi, jövőre is minimum ezt a színvonalat kérjük, akár három kötényt is felköthet, csak főzzön.

Miközben bográcsnézőbe indultunk, meglestünk egy kíváncsiskodót, aki szintén belenézett Bordás kondérjába. Szerintem tetszett neki, amit ott látott, sőt, később ízlett is, mert láttam, hogy üres lett a tányérja.

sdc151302

Közben persze egy kicsit sajnáltuk a Tiszán sárkányhajózó csapatokat, mert hideg szél fújt rájuk, és a folyó vize is csapta őket rendesen, de körülbelül eddig tartott az együttérzés, mert aztán megláttuk a Factory legkisebb csemetéjét, a februárban született Vencelt anyukájával és apukájával. Sacival beszélgettünk is, és jókat nevettünk, mert Vencel mindenáron szerette volna megszerezni a mikrofonsapkát. Hagytuk. A rágcsálást viszont már nem. Saci azt mondta, szereti a sárga színt – az otthonukban ez dominál. Az interjú vele itt, a mikorfonzörgés okát Vencelnek hívják, és nagyon aranyos.

De ekkorra már száz ágra sütött a nap, és végre, végre a lányok szétosztották azokat a kézműves remekeket, amibe merhettünk a finom halászléből.

Egyszer megkérdezték tőlem: ha valaki szegedi, nem unja még a szegedi halászlét? Én nem, és nem is ismerek olyan szegedit, aki szereti és unja. De persze vannak olyan szegediek, akik nem szeretik a halászlét, de ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy szegediek, ha pécsiek lennének, akkor sem szeretnék nyilván, de mivel szegediek és nem szeretik, ez ilyen furcsa dolognak hangzik, holott teljesen normális. Van egy Csabai nevű ismerősöm, ő például kimondottan utálja a Csabai nevű magyar felvágottat, ami kimondottan magyar specialitás – de ezt talán majd egy másik alkalommal…

Azért az egy kicsit szomorú, hogy nem esik elég szó a halászatról – kivéve ha éppen ciánszennyeződés úszik le a Tiszán. Mert hogyan kerülne másképp hal a tányérra, ha nem a halászok kezétől? Én gyerekkoromból emlékeztem a varsára, aminek a nyílása tölcsérszerű, és a végén kúposan végződik. Vesszőből fonták régen, ezzel merték ki a halat a vízből. Ehhez persze kellett halban gazdag folyó, ahol csak úgy lehet meregetni szerintem. Van olyan varsa, amibe követ raktak, az ilyen a sebes sodrású vizekben használták. Megnéztem a Mezőgazdasági Múzeum honlapján: a varsákat már a 13. században használták.  Húha. Ez aztán tényleg ősi dolog.

Szóval én blogírás közben mindent szépen végig ettem. Nem volt szép dolog, meg igazán nem tudtam élvezni egyiket sem, de a munka az munka,  az ebéd meg ebéd. Az sem volt szép, hogy valaki elcsente a kanalamat, de kaptam másikat. És a friss fehér kenyér – a halászlé anélkül elképzelhetetlen. Barna kenyérrel?  Hiába, a hagyományok azért élnek ma is, mert annyi évtizeden-századon át őrizték őket.

Az ebédet már hét ágra, sőt, százágra sütő napocska alatt fogyasztottuk el. Én újra rá kellett jöjjek: a halászlé, amit Szegeden főznek, verhetetlen – különösen, ha házilag őrölt környékbeli piros paprikával ízesítik. Laktató, de még kérünk repetát belőle. Mondjuk kétszer?

Kedves halkoholistáim, szomorú vagy nem: előbb utóbb az összes bogrács kifogy. A hallé és a Sam főzte indiai menü az éhes bendőkbe vándorolt. Maradt az ejtőzés bor, sör és almalé mellett – kinek mi.

A társaság délután hajókirándulásra indult – borkóstolás a Tisza hullámain.

Este pedig a partfürdőn, a Casablanca Greenben záróbulival ért véget a nap.

A jövő hét eleje a halászlé és a Tisza illata utáni vágyakozással telik, de akkor tessék a blogba beleolvasgatni, és visszanézni fotón és videón, hogyan halfesztiváloztak idén a Factory Creativ Studio vendégei és munkatársai.

Maradok tisztelettel:
nyemcsok éva eső onleányhableány